Íme:
Szóval először Glottertalba mentünk, ami egyetlen dologról nevezetes, mégpedig a:
Szóval ez persze messze nem olyan szép mint a sorozatban, ahol kellőképpen jól van fotózva. De hát mit is vártunk. A falu viszont gyönyörű és nagyon kedves volt. Igazi nemet hegyi házak, gyönyörűen rendben tartott közterek, utak.
Ezek után tovább mentünk Donaueshingen fele, az az erdőn, a hegyeken. Igazándiból az elmúlt időszakban igazan nem mondhatni, hogy nem lettem tapasztalt sofőr, de ez azért nekem is sok(k) volt. Szerpentinek ameddig a szem ellát, szalagkorlat csak mutatóba, és amint 90 km/h alá ment a sebességmérő, mar láttam hogy mennének mögülem... „nyomni kéne testvér!“
Az út közben érintett települések közül talán Sankt Märgen volt a legérdekesebb. Tényleg hajmeresztő szerpentinek vezettek oda, de a varos mégis csodás volt, benzinkúttal (ki és hogy viszi fel a benzint?), és mindennel ami egy kis városkának kellhet.
Az út során a fülünk hol ki, hol bedugult, hiszen kb 200 és 1000 méteres magasság (15 fok és napsütés, valamint fél méteres hó) között ingáztunk. Végül elértük a célt, Donaueschingent, aminek nevezetessége a Dunaforrás.
Igen, hivatalosan itt ered a Duna (Tiberius császár óta ezt tartják), bar azért érdemes megjegyezni, hogy inkább kb. 1.5 kilométerrel odébb, a Brigach és a Breg folyó találkozásánál indul a mi Dunánk.
Valahogy mégis csodalatos volt ott lenni a forrásnál. A Nemet, Osztrák, Szlovák, Magyar, Horvát, Szerb, Román, és Ukrán emléktáblák békében megfértek egymás mellett. Es meg egy Japán Haiku is szerepet kap a Duna dicsőítésében. Es bar nem nagyon akartunk elindulni, mar csak Luca miatt is ideje volt szedni a sátorfánkat és meglódulni hazafele. Immáron nem a hegyeken át, hanem egyenesen, autóúton… gyorsan :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése